Most akkor hires lettem?

Museum by dumpr.net

Okosak...

Szavazz Te is! De ne rajuk.

Na megegy mara...

Vegre meglett!
Mit ossze kerestem! Meg a TYCOban kaptam meg elosszor. Hat ime.

Arpi tortenetei:

Árpi…
Egy ismerősömnek, Árpinak volt egy autója. Szép volt, jó volt (Opel
Senator 3.0), neki mégsem volt
elég jó. Egy szép napon elhatározta, hogy dögösíteni kell. Elkezdődött a tuning.
Először jöttek a szokásos dolgok: szélesebb felni, tök fekete fólia,
brutál erősítő, stb. Igen ám, de
ilyenje sok embernek van, így nem lehet kitűnni a tömegből. Na, akkor
jött az ötlet: ha Michael
Knightnak van, akkor neki is kell, és ezzel elkezdődött KIT-hadművelet.
Úgy kezdte, hogy a műszerfal összes szabad helyére kapcsolókat és
ledeket barkácsolt. Ezek nagy
részének semmi funkciója nem volt, csak (szerinte) jól nézett ki.
Mások szerint inkább hasonlított Pirx
kapitány valamelyik járgányára, de neki tetszett. A legjobb az volt
benne, hogy volt nyolc kapcsoló,
ami sorba volt kötve a gyújtáskapcsolóval. Cselesen ezeket úgy
építette be, hogy egy részüket
megfordította, tehát az autót csak egy bizonyos kapcsolóállásnál
lehetett indítani. Ennek a
lopásgátláson kívül az volt az értelme, hogy szerinte baromi imponáló
volt, ahogy kapcsolgatott
indulás előtt. - T'od, ahogy a helikopteren, az amcsi filmekben. Mégis
csak komolyabb így a gép,
nem?" Persze eltelt egy-két nap, amíg ezt az állást megtanulta. Addig
úgy nézett ki egy indítás, hogy
beült, az összes kapcsoló lefelé mutatott. Elkezdte vadul
kapcsolgatni, és minden kombinációnál
megpróbált indítani. Minden indítás előtt jött a - Hopp, most megvan,
most a jo"- szöveg, de általában
csak negyedszerre-ötödszörre találta el. Én már rég tudtam a helyes
állást, de a marhája képtelen volt
megjegyezni. Persze nem segítettem neki, csak együttérzően bólogattam
az anyósülésen. Egyszer
megkérdeztem tőle, miért nem írja le. Azt mondta, azt elveszítheti, és
akkor könnyen ellopják az autót.
Elképzeltem, hogy valaki talál a parkolóban egy cetlit, hogy -
fel-fel-le-fel stb.", és felderül az arca,
hogy - Aha, megvan a Senator kódja, elő a pajszert!"... Aztán persze
szépen lassan megtanulta a
kódot, és egy idő után már kezdett unalmas lenni a dolog, ezért újabb
furfangos eszközök kellettek.
Ekkor jött (öt idézve) - a behatolási- és eltulajdonítási kísérletet
megakadályozó kompjúteres (így, kval,
hosszu ú-val ejtve) rendszer". Én itt már nem akartam beülni mellé,
mert tudtam, hogy nem fogom
megállni röhögés nélkül. De a hosszas unszolasra (-Nézzed má' meg,
hogy mit bír a gépsárkány, mer'
ilyet még nem lattá', öcsém!") beültem.
Az újabb okosság nem volt más, mint egy lepukkant 486-os laptop, amit
ráapplikált a riasztóra, egy
aktív hangszóró az anyósülés lábterében, plusz valahol hátul egy
mágnes egy reed-relével. A
hangszóró azért kellett, mert riasztáskor a laptop mindenféle
okosságot mondott. Árpi úgy képzelte,
hogy ha el is lopják az autót, a riasztó megszólal, és a tolvaj
megijed a hangtól, ami ilyeneket mond: -
Tolvaj!", - Az autó 15 másodpercen belül leáll!", - A rendszer
értesíti a rendőrséget.", stb. A mágnes a
reed-relével kapcsolta a laptop áramellátását. A baj az volt, hogy úgy
volt megoldva, hogy csak saccra
lehetett tudni, hova kell tenni a mágnest a csomagtartóban, nem volt
megjelölve a helye.
A másik gond az volt, hogy akivel íratta a programot, az csak
Windowsra tudta megírni, úgyhogy
innentől kezdve így nézett ki az indulás: Árpi körberohant kétszer az
autó körül, ellenőrizve, hogy
nincs behatolási nyom, távirányítóval kinyitotta az ajtókat, nekem be
kellett ülnöm, mert ő elhelyezte a
csomagtartóban a mágnest (- Ne haragudj, de ezt még neked sem mutatom
meg."), előre jött,
beállította a kapcsolókat, indított, fülelt, hogy bootol-e a laptop,
káromkodott, hátrament, igazított a
mágnesen, vissza előre, fülelés, laptop bootol. Ilyenkor ülni kellett
még egy ideig, mert a Windows
még nem indult el, és ha a program nem álló autónál indult el,
megszakította a gyújtást. Mivel csak
saccra tudtuk, mennyi ideig tart, ücsörögtünk pár percet. Ekkor
összegerjedt az autó hifije az aktív
hangszóróval, ami borzalmas hangon visított.
Elkezdett gyűlni a tömeg a parkolóban (én meg próbáltam úgy tenni,
mint akinek semmi köze az
egészhez). Látszott rajtuk, hogy rendszeres nézői a mulatságnak, mert
volt, aki rutinosan egyből a
mászókára ment fel, hogy lásson a többiek feje felett.
Ekkor jött az, hogy elkezdett vonyítani a riasztó, és a hangszóró a
lábamnál megszólalt olyan hangon,
mint egy vízbefojtott Sokol rádio: - Tolvaj!", - A motor le fog
állni!", stb. Kezdtek röhögni az emberek
(én meg kisebbre húztam össze magam). Ő pedig üvölt: - Gerjed, b*zmeg,
összegerjed, k*rva riasztó,
k*rva laptop, k*rva programozó!" Itt jött még egy félperces k*rvás
felsorolás, ordítva természetesen, és
a programozó meg az egész mindenség lovakkal és felmenőkkel történő
közösülésére bíztatása.
Fontolgattam a menekülés lehetőségét, de már túl sokan álltak
körülöttünk, és nem voltam benne
biztos, hogy át tudom törni a bámészkodók gyűrűjét. Árpi hozzáfogott,
hogy: gyújtás lekapcsolása,
motorháztető felnyitása, laptop lehúzása a riasztóról, riasztó
kikapcsolása kulccsal, fenyegető - F*szt
néze'?" a tömegnek, matatás a motortérben, csatlakozók pöcögtetése, -
Ne nyújjá' hozza, öcsisajt!" a
közelebb merészkedő kisgyereknek, motorháztető le, beülés, indítás,
várakozás a bootra, szokásos
visítás, szerencsére most nem riaszt, indulhatunk. Persze padlógáz,
visít a gumi, a tömeg szétrebben,
és mi - kottonájdzsó"-t torzítva, műszerfal-rezegtetve üvöltő
hangjaira otthagyjuk a parkolóban a
tömeget. Főhősünk boldogan húzza ki magát az ülésben, és büszkeségtől
sugárzó arccal csak ennyit
kérdez: - Na?" - Elgondolkodom, mit is mondhatnék. Például
megkérdezhetném, hogy mi van, ha a
tolvaj nem rakja helyére a mágnest, és akkor a laptop nem indul el,
nem tiltja le a gyújtást, nem
óbégat, mint a haldokló rinocérosz, és úgy általában, simán el lehet
lopni az autót. Vagy
megpendíthetném, hogy a sok szar árából vehetett volna egy rendes
riasztót is, de nem szólalok meg,
mert az ember úgyis hiába magyarázza egy apának, hogy kockafejű a
gyereke, az akkor sem érti
meg, ha megáll a sör a kölyök fején...
Nyár volt, fiatalok voltunk, és ilyenkor sok marhaságot csinál az
ember. Árpi persze többet, mint a
normálisabbja. Ez régebben történt, még nem volt meg az Opel Senator,
csak egy szakadt Ladára
futotta. Abból is csak olyanra, ami annyira rozsdás volt, hogy nem
lehetett tudni, mikor hullik ki az
ember alól. Mindig azt vártam, hogy egyszer kiszakad az alja, és Árpi
úgy fogja hajtani, mint Flintstone
a járgányát. Muszaki persze évek óta nem volt rajta, így csak a
szerencsén múlt, hogy mikor bukik le.
Persze, ez sem lehetett olyan, mint az átlag, ezert volt itt is
optikai tuning ezerrel. Ekkoriban Árpi még
nem rendelkezett jelentos tokével (vagyona gyakorlatilag a
széteso-félben levo Ladábol, két farmerbol
és néhány pólóból állt), ezért nagyrészt leleménnyel kellett pótolni a
hiányzó anyagiakat. Hát,
leleményben nem volt hiány.
Felkerültek ugye az alap dolgok: rókafarok, muszor kormányborítás,
aprópénztartó, halálfejes
valtógomb, órás visszapillantó (sajnos csak egy törötthöz tudott
hozzájutni, de lényeg, hogy óra volt
benne), "multifunkciós muszer", ami egy homéro, iránytu és óra
mahagóni-utánzat keretbe foglalt
kombinációja volt, és itt ki is merültek nagyjából az anyagi
lehetoségei. Ekkor jöttek a segítokész
haverok, akik elso hallásra kicsit furcsállották Árpi kéréseit, de
aztán a hecc kedvéért megcsinálták,
amit kért.
Első lépés volt a műszerfal. Látta egy újságban, hogy egy
sportkocsinak polírozott alumínium borítás
volt a muszerei körül, és hát persze, hogy neki is kellett. Miután
kiengedték az ügyeletrol, ahova a
sorjás alumíniumlemez által szétvágott tenyerével ment kötözésre, új
ötlettel állt elo: alufólia lesz a
megoldás. Finoman megemlítettem neki, hogy az nem túl strapabíró, meg
gyurodik is, de nem
hallgatott rám. Egyik haverja szüleinek volt egy Ápisz-szeru boltjuk,
és onnan szereztek vagy harminc
tubus Technokol Rapidot, és kiadta az utasítást a haverjainak, hogy
mindenki csenje el otthonrol az
alufóliát. Mikor elég sok összegyult, megkezdodött a ragasztás. Én
csak a végére értem oda, hát, mit
mondjak, nem volt egy semmi látvány.
Eloször is totál meghülyültek a ragsztó gozétol, mert zárt garázsban
csinálták. Mikor odaértem,
sejtettem, hogy gáz lesz, mert méterekrol olyan szaga volt a
garázsnak, mint egy festékgyárnak. Árpi
csak ennyit tudott hozzáfuzni az eseményekhez: "hehehe". Meg néha azt
is, hogy "atom lett, hehe".
Ültek a haverjaival a garázs betonján, mint marhatök a mezon, néztek
maguk elé, és vigyorogtak.
Megnéztem az autót. Ez sem volt semmi. Láthatólag jobbról kezdték a
mutatványt, mert ott még
ollóval voltak vágva a darabok, de gondolom, közben hatott a ragasztó,
és mire a kilométeróráig
jutottak, már annyira zizik voltak, hogy azt is beragasztották. Be
volt ragasztva a kormány, a
sebességváltó, a szellozok, a bal oldali ablak felé, a bal ajtókárpit,
egy kicsit mindkét ülés, és úgy
általában csöpögött minden a ragasztótól. Az elején még odafigyeltek
rá, és probálták kisimítani a
fóliát, de a végén persze ilyen apróságokkal nem törodtek, és ettol az
autó úgy nézett ki, mintha
Bádogember vezette volna, aki egy szörnyu balesetben széttrancsírozódott.
Kivonszoltam oket a levegore, és akkor vettem észre, hogy a
napsütésben csillog fejük és a ruhájuk,
mint Szucs Judit fénykorában, diszkókiránynőként. Csak rájuk nem
üveggyöngy volt varrva, hanem
sikeresen magukra ragasztották a levágott, lehullott
alufóliadarabokat. Néztek rám kitágult pupillával,
teljesen megzavarodva a fénytol, és szemkápráztatóan csillogtak.
Olyanok voltak, mint két
szerencsétlenül járt ufó, akik nem tudják, hol landoltak.
Másnap kapartunk. Harmadnap is. A negyedik napon beláttuk, hogy a
Technokol az erosebb. Árpi
kicsit elkeseredett, mert a muszerfal enyhén szólva furán nézett ki,
az itt-ott feltépett alufóliával, ezért
gyorsan újabb csinosítás után kellett nézni.
Jött a szárny. Egy igazi szárny, ugye elég komoly pénzekbe került
volna, ezért maradt a szögvas, ket
rúdra hegesztve, amikre menet volt vágva. Fúrtunk két lyukat a
csomagtartón, átdugtuk a rudakat,
csavar fent, lent, és készen volt a "szárny". Árpinak baromira
tetszett, és megsértodött, amikor a "Na,
milyen?" kérdésre én azt mondtam, hogy "Legalább van egy alkatrész,
ami nem rohad". Egy volt a
probléma: le kellett festeni. Neolux nem jó, mert nem tartós. Mivel fessük?
Árpi azt mondta, hogy olvasta valahol, hogy az apróbb hibákat
körömlakkal szokták javítani, mert az
hasonló az autófestékhez. Próbáltam felhívni a figyelmét arra az
apróságra, hogy ez nem apróbb hiba,
hanem egy bazi nagy vasdarab, aminek befestéséhez jó sok körömlakk
kell, de nem érdekelte ("Majd
felhigítjuk!"), irány a "butik".
Akkoriban még nem nagyon vettek a pasik (mi még inkább fiúk)
körömlakkot nőknek, úgyhogy furcsán
néztek, amikor eloadtuk, hogy piros körömlakkot szeretnénk. Mondtam
Árpinak, hogy én azt hallottam,
hogy a körömlakk másképpen néz ki felkenve, mint az üvegben, ezért ki
kéne próbálni, mielott
megvesszük. Ezt nem kellett volna mondanom. Amikor az eladóno nem
nézett oda, Árpi suttyomban
kinyitotta az összes piros és bordó körömlakkot, és minden körmére
festett egy-egy pöttyöt. Kijöttünk
az üzletbol, és megpróbáltuk kitalálni, melyik szín illik az autóhoz.
Eléggé belefeledkeztünk a dologba,
mert arra eszméltünk, hogy egész szép nézoseregünk lett.
Akkor jöttem rá, hogy állok egy női butik előtt, nézem ahogy a haverom
a kifestett körmeit próbálgatja,
hogy melyik megy a kocsijához, és közben arról vitatkozunk, hogy
melyik a szebb szín. Árpi ügyesen
feltalálta magát: "Csak a szárnyamra kell." Na, ettől kitört a
röhögés. Megvártuk, amíg eloszlik a
tömeg, visszamentünk, és megvettünk 1, azaz egy darab lakkot. Sikerült
kunyerálnunk egy lánytól
körömlakklemosót, és felhigítottuk a lakkot. Szép rózsaszín lett.
Reméltem, hogy nem festünk vele, de
festettünk.
A "szárny"-at ettol kezdve egy foltos, rózsaszín szögvas képezte (á la
Barbie mobil). Ja, a lényeg,
amiért az egész cécó volt: Árpi a fagyis lányt akarta elkápráztatni a
csodajárgánnyal. A lánynak ugyan
egy másik pasi tetszett az I-es Golfjával, de Árpi úgy gondolta, hogy
egy full-extrás Lada mégiscsak
imponálóbb egy fapados Golfnál.
Egy dolog volt hátra, a kipufogó. Árpi szerzett egy vascsövet, ami
szerinte kitűnő kipufogó lett volna.
Én, mikor megfogtam a csövet, és éreztem, milyen baromi nehéz,
gondoltam, hogy baj lesz, de nem
szóltam, mert tudtam, úgyis hiába. Elmentünk valami lakatos
haverjához, aki kiröhögött minket, és
elküldött a fenébe. Árpi bedühödött, és "Na, akkor majd én!"
felkiáltással előszedte a forrasztóját, hogy
majd azzal. Ráhagytam. Egy fél kiló ónnal ráforrasztotta a csövet, és
elindultunk becserkészni a
leányzót.
Az első ötven méter után lejött a cső, és elkezdett zörögni. A második
ötven méter után az ősrégi
kipufogó megadta magát, és leszakadt mindenestül. Sebaj, így úgyis
jobb hangja van, kipufogó be a
hátsó ülésre, gyerünk tovább. A fagyizó előtt pár száz méterrel
megálltunk, és Árpi eloállt a
haditervvel. Én előremegyek gyalog, kihívom a lányt a fagyisbódéból,
és szóval tartom, amíg Árpi meg
nem érkezik.
Úgy tervezte, hogy odafarol majd a lány elé az autóval, és elviszi egy
körre ("Hogy lássa, mi az élet.").
Kérdeztem tole, hogy ezt a farolás-dolgot próbálta-e már. Mondta, hogy
nem, de nem nem lehet nagy
dolog. Én biztos, ami biztos alapon kinéztem magamnak egy
villanyoszlopot fedezéknek, és
elindultam.
Odaértem. "Szia, gyere ki egy kicsit, légyszi." - "Most nem lehet,
sokan vannak." (Hoppá, erre nem
számítottunk.) "De valami nagyon fontosat akarok mondani." - "Mondd el
itt, nem mehetek ki."
(Közben hallottam, hogy Árpi közeleg. Ezt egyébként mindenki hallotta,
mert kipufogó nem lévén, az
autónak olyan hangja volt, mint egy Zetor traktornak, amikor elakad a
szántásban.) "De gyere ki,
mert..." Itt tartottam, amikor baromi nagy fékcsikorgás, egy reccsenés
és csörömpölés, majd csend.
Árpi megjött.
Féltem hátranézni, mert azt hittem, letarolta a fél utcát, de nem.
Csak éppen az autó félig az árokban
volt. Árpi próbált úgy tenni, mint aki direkt így akarta az egész
mutatványt, de nem volt túl meggyőző.
Már csak azért sem, mert az egyik kerék elég furán állt. Mondhatni,
kitört. Árpi gyorsan kiugrott az
autóból, és jött a fagyisbódéhoz. Nem vette észre a kereket, mert a
másik oldalon volt. Érezte, hogy
furán áll az autó, de gondolta, majd csak kijön az árokból (ezt kesőbb mesélte).
Elkezdtek beszélgetni, és csodák csodája, a lány levette a kötényét,
és elindultak az autóhoz. Árpi
meglátta a kereket. Sápadtan beült. Ült... Még mindig ült... "Na,
megyünk?" - kérdezte a lány. "Ja,
csak elobb nézd meg, milyen frankó a műszerfal. Klassz, nem?" (Itt
kezdtem el röhögni.) Lány szétnéz
a foszladozó alufólian: "Ööö, aha, klassz. Nem megyünk?" - "Áh, még
nem, majd később. De hallgasd
milyen hangja van." Beindítja (harmadszorra sikerül), gázpedál
pumpálása. Lány: "Jézusom,
megsüketülök. Inkább menjünk, mert mindjárt vissza kell mennem." -
"Menjünk inkább később, most
csak dumáljunk." - próbálta Árpi elkerülni az elkerülhetetlennek
latszót. "De hülye vagy, ezért hívattál
ki, hogy most nem is viszel egy kört?!" Árpi ettol bepöccent, és
szerencsétlen lányra zúdította az
elmúlt napok összes kudarcát (persze ordítva): "Nem megyunk, b*zmeg,
mert kitört az a kib*szott
kerék, és különben is, elegem van, hogy még mindig tiszta lakk a
körmöm, meg a tököm is ragasztós
lett, ez a rohadt alufólia meg nem jön le..."
Idáig hallottam, mert itt már sírtam a röhögéstol. Innentől már nem
olyan érdekes a történet. Jött egy
rendőrautó, igazoltatás, kiderült, hogy nincs műszaki, szülők
felhívása, büntetés kilátásba helyezése,
amit valami ismerős egy üveg piáért elsimított, a szülők
szörnyülködtek, kesőbb röhögtek.
Az érdekes a dologban, hogy évekkel késobb Árpi, nem mint élete
mélypontját emlegette, ahogy ült
félig egy árokba borulva álmai nőjével, hanem ezt mondta: "Tudjátok,
ha akkor öt centivel eltekerem a
kormányt, meg lett volna a buxa." Hát, igen, sok múlik néha öt centin.
Gondoljatok erre, miközben
(néha) vadul tekergetitek ide-oda a kormányt.
Nyár. Nyaralás. A budapestiek tudják, milyen érzés megszabadulni a
Rákóczi úton araszoló 7-es busz
heringkonzerv-feelingjétől, és a metrón a lábadra lépő
􁪽fokhagymát-reggeliztem-pálinkával"-típusú
emberektől. Ilyenkor az ember lazít, és néha ökörségeket csinál. Árpi
persze, a szokásosnál is
nagyobbakat. Az volt a gond, nem volt autó (az ezeröcsi ugye
megreccsent előző nyáron). Sebaj,
nagypapi (Árpié) szívesen odaadja az ezeréves Varnyút. Megy? Megy,
csak nincs műszakija, de ha
lejöttök érte Balatonra, vihetitek, a faluban, kertek alatt lehet vele
menni. Ez Árpinal soha nem volt
akadály, úgyhogy irány a pályaudvar. Reggel 8-ra volt megbeszélve a
találka, annak ellenére, hogy a
vonat csak 1 órával később indult. Azért kellett ilyen korán, mert
majd 􁪽Becserkészünk egy-két vadat,
hogy ne legyen olyan unalmas az út. Majd Árpi bácsi megtanít a
fortélyokra." Megemlítettem, hogy
köszönöm, boldogulok egyedül is, de persze fölöslegesen. 􁪽Nyár van,
apám, érted? Ilyenkor nincs
cicózás." (Később kiderült, hogy azért kellett korán kimenni, mert
ment volna át hozzá az aktuális
barátnője reggel...) Ez az indulás előtti napon történt, és ismerve
Árpit, nem sok jóra számítottam
másnap, de ő megígérte, hogy kivételesen normális lesz. Persze én
értem oda előbb, és vártam. Az
járt a fejemben, hogy lehet, hogy mégsem lesz semmi gond Árpival,
tanult az elmúlt nyár
hülyeségeiből, és normális lesz tényleg. Alapvetően azért rendes
gyerek, csak hát kicsit hülye. Na,
idáig jutottam Árpi tömjénezésével, amikor ezt hallom (reszelős hang):
􁪽Gyerünk Janó, meg tudod
csinálni. Mondjad neki a ribogzisat." Ez meg mi lehet? Odaballagok a
lepcsőhöz, ahonnan lelátni az
aluljáróhoz (a fedetlenhez, a Déli előtt), és mit látok? Természetesen
Árpit, ahogy röhög, két
torzonborz fickót, és elég szép tömeget körülöttük. (Árpi a vonaton
mesélte el, hogy a nagypapának
szánt pálinkába fogadott két szerencsétlen csövessel, hogy nem tudjak
elmondani három egymás
utáni nőnek, hogy 􁪽Pici, parányi dezoxiribonukleinsav-darabka vagyok,
de te hívhatsz génnek.").
Amikor odaértem, ezt láttam: Árpi röhög, az egyik torzonborz odalép
egy középkorú nőhöz, és elkezdi,
hogy 􁪽Kicsi ribogzi vagyok, hívjá' g-nek". A nőn látszik, hogy egy
szót sem ért az egészből, és riadt
szemekkel keresi a menekülés útját. A csöves áll előtte, és néz
Árpira, hogy jól csinálta-e. De ő
kegyetlen, és int, hogy nem jó, gyerünk a következőhöz. Közben persze
röhög, az idiótája. Ezen
elmulatott volna egy darabig, ha nem cibálom el onnan. A csöveseknek
odaadta a pálinkát, és
mentünk jegyet venni. Jó nagy a sor, várhatunk. Azaz várhatnánk, ha
Árpi nem lenne Árpi. Elővesz
egy papírlapot, és átcsörtet a tömegen: 􁪽Elnézést, szabad lesz. Itt
dolgozom. Köszönöm.", és
odafurakszik a pénztárhoz. 􁪽Csókolom, Marika, meghoztam az új
kérdőívet, tessék kitölteni, viszem
fel az irodaba.", ordítja, hogy mindenki hallja, majd suttogva: 􁪽Két
diákot kérek, Kiliánig." A pénztáros
néz rá nagy szemmel, és kiszól jó hangosan: 􁪽Hova kéri a két
diákot?". Árpi próbál úgy nézni, mint
Garfield, amikor megeszi Jon kajáját, és mosolyogva magyaráz a
tömegnek: 􁪽Ez a Marika, milyen
vicces asszony!" 􁪽 􁪽Kiliánig" 􁪽 suttogja. Az emberek röhögnek, mert
mindenki hallotta a pénztárost,
de úgy látszik, jó kedvük van, mert nem verik meg. Megúsztuk. A
vonaton nem sok minden történt,
attól eltekintve, hogy Árpi szóba elegyedett egy öregasszonnyal,
akiről kiderült, hogy most megy
vissza a falujába, ahonnan 74 évig ki sem mozdult. 􁪽Nem tetszett soha
vonatun ülni?" 􁪽 􁪽Nem, a
menyem hozott fel Pestre kocsival." Árpinak majdnem sikerült
rádumálnia, hogy húzza meg a
vészféket, mert ő rosszul van. Szerencsére az utasok nem engedték.
Megérkeztünk. Árpi első dolga
volt (az elfogyasztott jelentős sörmennyiség hatására), hogy teli
torokbol elkezdett ordítani kifelé a
vonatablakból: 􁪽Megjöttünk, reszkess Balaton!". Két rendőr sétált a
peronon, akik erre rögtön
megfordultak, és méregették Árpit. Szerencsére az egyikük rádiója
megszólalt, és elsiettek. Pechemre
Árpi meg utánuk kiabált: 􁪽Megijedtetek, mi?" (Reméltem, hogy már nem
hallják, de mint később
megtudtuk, hallották.) Szóltam Árpinak, hogy kéne szerezni egy üveg
pálinkát a nagyapjának, ha mar
megígérte cserébe a kocsiért, mert a miénk ottmaradt a csöveseknél.
Árpi szerint nem jó a bolti
pálinka, mert az öreg csak házit iszik, de nem baj, mert egy ismerőse
otthon csinál pálinkát, majd tőle
szerzünk. Elmentünk hozzá, de kiderült, hogy nincs pálinka, ellenben
kaptunk egy üveg 96%-os
etilalkoholt. 􁪽Nem baj" 􁪽 mondta Árpi 􁪽 􁪽majd rakunk bele fűszert,
és olyan lesz, mint a vodka,
nagyfater úgysem tudja, mi az." Na, ennek fényében vettünk egy zacskó
sót, és beleszórtunk egy
csomót az alkoholba. Árpi egy kicsit leöntött belőle, és felengedte
vízzel, hogy mégse legyen olyan
erős. (Egy liter alkoholba két ujjnyi vizet.) Elmentünk a
nagyszülőkhöz. 􁪽Árpikááám!" 􁪽 puszi-puszi,
előkerül a 􁪽vodka". 􁪽Na, nagyfater, ilyet még nem ittál, ez
szibériai vodka, az elvtársaktól hozattam
külön neked." 􁪽 􁪽Há', dehogynem ittam én mán, Árpikam." Hoppá! Most
mi lesz? 􁪽Ööö, nagyfater,
óvatosan, mert ez nagyon erős, ez nem sima vodka." 􁪽 􁪽Ugyan,
Árpikám, egy vodka nem lehet
olyan erős, mint az én házi szilvám.", és meghúzta az üveget. Én
készülök rá, hogy kiugrik a szeme,
és kiköpi a protkót, de ő csak megrázza a fejét. 􁪽Hinnye, a keservit,
ennek aztán van huzatja." 􁪽
mondja, és még egyet kortyol! Kimegy pohárért, hogy igyunk mi is a
megérkezésre. Én próbálok
tiltakozni, de Árpi szerint innunk kell, mert különben megsértődik, és
nincs autó. Visszajön az öreg,
tölt, egészségünkre. Én bedöntöm a számba, de nem nyelem le (nem
vészes, csak mintha olvadt
acéllal öblögetnék). Árpi lenyeli hősiesen. Elvörösödik, könnybe lábad
a szeme, de próbálja tartani
magát. Amikor a nagyapja újat tölt, én kiköpöm az egészet a hervadozó
szobapálma cserepébe,
annak már úgyis annyi-alapon. Újabb kör után Árpi már csak párás
szemekkel néz maga elé. Tőlem a
szerencsétlen pálma újabb adagot kap. Próbálom felhozni az autó-témát,
de a nagypapi újabb kört
tölt. Árpi matt részeg, én pedig nem tudom kiköpni, mert a nagyapja
engem néz. 􁪽Aztán, fiam, te
hova valósi vagy?" 􁪽 􁪽Hmhhmmhhm." 􁪽 mondom. Árpi megmenti a
helyzetet, mert elereszt egy
olyan böfögést, hogy a nagyapja ősz haja megrebben, és a kutya elkezd
vonyítani az udvaron. 􁪽Ez
derék volt, Árpikám! Látom, szereted a jófajta italt." Sikerül
rávennem őket, hogy tápászkodjanak fel.
Elindultunk a garázs felé, és útközben az öreg magyaráz: 􁪽Aztán
Árpikám, ez nem valami úri autó,
tudod. Öreg már, viseltes, de azért jól szolgál." Árpi ebben a
pillanatban lefejeli a fűzfa alacsony ágát,
és elterül, mint egy béka. Az öreg észre sem veszi, megyünk tovább a
garázshoz. Kinyílik a
garázsajtó, és eláll a lélegzetem... Középen állt egy barna színű
rozsdahalmaz, ami valamikor talán
egy autó lehetett, amíg nem érte nehéztüzérségi támadás, és nem
locsolták le valami erősen
korrodáló anyaggal. Arra gondoltam, hogy még egy MEH-telepen is
elhajítanának vele minket a
francba, nemhogy ebbe valaha két nő be fog ülni...! (Annyira senkit
nem lehet leitatni.) A dolgot
tetézte, hogy az autónak kellemes hasmenés színe volt. (Ezt ma úgy
mondanák, hogy 􁪽Hamvas, őszi
erdő-metál".) Egyébként az egész garázs úgy nézett ki, mint egy
lepusztult ócskavastelep. Körben a
polcok tele voltak zsúfolva ezeréves, olajos, pókhálós autó- és ki
tudja milyen alkatrésszel. Ekkor ért
oda Árpi, fején egy púppal, amiből vidáman csordogált a vér az arcára.
Egyébkent tök sáros volt, mert
a fűzfának köszönhetően beesett a virágágyásba, ahonnan (a 􁪽vodka"
hatására) csak nagy
nehézségek árán szabadult. Láthatóan ez őt nem zavarta, mert el volt
foglalva egy akkora
hengerfejtömítéssel, hogy én először azt hittem, egy Kispolski
padlólemeze. 􁪽Nagyfater, b*szki, te
tankszerelő voltál a Don-kanyarnál?" Na, itt elkezdődött egy félórás
mese nagypapa ifjúkoráról.
Közben Árpival azon vitatkoztunk, ki vezessen. Ragaszkodott hozzá,
hogy majd ő. Én mondtam, hogy
akkor én gyalog megyek. De nem, de igen. Na, mondtam neki, hogy ha ki
tud állni a garázsból az
utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az alkohol ködén át homályosan
emlékezett, hogy ilyenkor mit is
kell csinálni, és gondolom, megpróbálta beállítani a visszapillantót.
Én csak azt láttam, hogy egy
határozott mozdulattal letöri a belső visszapillantót. 􁪽Nagyfater,
oszlik a verda!", bosszankodott, majd
nézett előre hunyorogva. 􁪽Mit nézel?" 􁪽 kérdeztem tőle. 􁪽 􁪽Azt,
hogy kiférünk-e a garázskapun."
(Egyébként ez valahogy így hangzott: 􁪽azotygiférüngeagarásgabunnn".)
A kapu olyan három méter
széles lehetett, úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A nagypapa vadul
magyarázott, hogy mire
vigyázzunk, Árpi koncentrált, hogy kijussunk, én meg próbáltam magam
bekötni, de az öv sehol.
Ekkor 􁪽 számomra teljesen váratlanul 􁪽 padlógázzal beletolattunk a
mögöttünk levő polcokba.
Potyogott a sok alkatrész, én ordítottam, mert azt hittem, ránk
szakadt a garázs, a nagypapa ordított,
hogy jajj, az autója, Árpi ordított, hogy ő se maradjon ki a buliból.
Így elordibáltunk egy ideig, aztán 􁪽
amikor már az összes kutya üvöltött az utcában 􁪽, én átültem,
nagypapa a lelkemre kötötte, hogy
óvatosan vezessek, és elindultunk. A Wartburg kicsit leamortizálódott
hátul, de sokat nem rontott rajta
a dolog, lévén, hogy eddig sem volt kimondottan szalonautó-állapotban.
Na, haladtunk szép lassan,
amikor Árpi bejelentette: 􁪽Hányni fogok!". Sajnos azt elfelejtette
hozzátenni, hogy most azonnal,
úgyhogy mire megálltam, már ott volt az ölében a matéria. De jo!
Megálltunk, Árpi nagy nehezen
levette a gatyáját (a nagy része arra ment), a tiszta részével
úgy-ahogy letörölgette a pólóját és az
ülést, és a gatyát bedobta az árokba, mondván, hogy nem bírja
elviselni a szagát, majd holnap érte
jövünk. Akkor már elég fáradt voltam, és csak az érdekelt, hogy minél
előbb hazajussunk, ezért
ráhagytam. Döcögtünk az úton, Árpi egy szál pólóban, mert hogy az
eldobott rövidgatya alatt nem volt
semmi, én szenvedtem a kormányváltóval, és nem láttam semmit.
Gyanítani kezdtem, hogy Árpi
nagyapja takarékossági megfontolásokból zseblámpaizzókat szerelt a
tompított helyére, mert a
lámpánk kb. húsz centire világított el. Egyszer csak azt vettem észre,
hogy egy sötet alak mellett
húzunk el, akinek világított az egyik keze. Két választás volt: vagy
E.T. mégsem ért haza, és itt
telefonál a nagy magyar éjszakában, vagy a közúti ellenőrzés. Féltem,
hogy az utóbbi. Sikerült a
rendőr után kb. harminc méterrel megállni. Gondolkoztam, hogy
visszatolassak-e, de mivel akkor
vezettem kormányváltós autót először, ez nem tűnt egyszerűnek. Persze
próbálkoztam szorgalmasan,
úgyhogy az odaérkező szervet hangos váltórecsegtetéssel fogadtam.
Fiatal rendőr volt, próbált laza
lenni: 􁪽Nem bírunk a lóerőkkel? Száguldozunk, mi? Na, lássuk a
papírokat." A helyzet az volt, hogy
nekem akkor még nem volt jogsim. Az autón ugye, nem volt műszaki, és
mint kiderült, a forgalmit
sikerült otthagyni Árpi nagyapjánál. Probáltam a helyzetet finoman,
adagolva vázolni, hogy a forgalmi
még van, csak otthon hagytuk, és persze az én jogsimat is, de Árpié
itt van, csak ő ivott egy kicsit, és
mivel törvénytisztelő fiatalemberek vagyunk, ezért nem akart volán
mögé ülni. Pechemre Árpi egy
kicsit pontatlanul mérte fel a helyzetet, és megszólalt: 􁪽F*szom má',
mér' álítottak meg ezek
minket?". A rendőr rávilágított Árpira, és visszahőkölt. Mondjuk nem
csodalom, mert Árpi úgy nézett ki,
mint aki egy különösen perverz szado-mazo orgiáról jön, ahol jól
megverték, lehányták, és elvették a
ruháját. De a rendőr visszahajolt, és elkezdte behatóan vizsgálni
Árpit. Egyszer csak feláll, és
odakiabál a rendőrautóhoz: 􁪽Gyere csak, Pista, megvan a vonatos
gyerek!". Puff, készen vagyunk.
Ezek most keresztüllőnek minket, és elkaparnak az útszéli árokban.
Ekkora pechünk nem lehet!
Odaért Pista. (Akkora lelógó harcsabajusza volt, hogy még ebben a
helyzetben is majdnem
elröhögtem magam.) Benéz, meglátja Árpit: 􁪽Hát ez az Árpi, az X. Y.
unokája." Hoppá, itt tényállás
van. A rendőr ismeri a nagypapát. Lehet, hogy mégis megússzuk?
Elmeséltették velem, hogy mi
történt, röhögtek Árpin, de még nem engedtek el. A fiatalabb
mindenképpen bosszút akart állni az
állomáson elszenvedett sérelmekért. Egy ideig elvitatkoztak a
rendőrök, hogy mi legyen, aztán a fiatal
visszament a kocsihoz, és elkezdett vadul rádiózni, aztán visszajött:
􁪽Na, mehettek. Téged meg,
öcsi, meg ne lássalak még egyszer jogsi nélkül vezetni, értve vagyok?"
Volt köztünk kb. egy év
korkülönbség, de valami azt súgta, hogy ezt ne tegyem szóva. Rendőrök
elviharzottak, és mi is
elindultunk. Nem akartam elhinni, hogy ennyivel megúsztuk. Hát, nem
úsztuk. Mentünk kb. két
kilométert, amikor megint kék villogó tűnt fel mögöttünk. Azt hittem,
ugyanazok a rendőrök, de nem.
Ezek hárman voltak, és mindhárman odajöttek. 􁪽Kiszállni a kocsiból!"
(Na, ezek sem udvariaskodnak
fölöslegesen.) Árpi elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de
nem hatotta meg őket. Kiszálltunk.
􁪽Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit volt tenni, megcsináltuk.
Ekkor elment mellettünk egy
turistabusz. Mivel a rendőrautónak égett a lámpája, és ránk
világított, elég jól látszódtunk. El tudom
képzelni, mit gondoltak a buszon levők, amikor látták Árpit vilagító
fehér seggel egy rendőrautóra
hajolni. Egy darabig elröhögtek rajtunk a rendőrök, aztan elengedtek.
Ekkor értettem meg, hogy a
fiatal rendőr szólt a többieknek, és valószínűleg Balaton összes
rendőre ránk vadászik, hogy Árpin
röhögjenek. Négyszer állítottak meg. Egy rendőr le is fényképezte,
mondván lesz min röhögnie öreg
napjaiban. Nagy nehezen hazaértünk, és én megfogadtam (sokadszor),
hogy Árpit kerülni fogom a
jövőben, de persze nem tartottam be.


Főhősünk egy 18 éves srác.Eljött az a bizonyos 18-dik.Barátunk a
felnőttéválás kapujában áll.Este
buli, mert ennek a dolognak igencsak meg kell adni a módját.Nagy
készülődés, sürgés, forgás,
ivás....A kellékek készen állnak, és lassan mi is "készen" állunk
(vagy ülünk, vagy ilyesmi).Egy kis
kocsmában folytatjuk az otthoni szolíd italozást.Majd természetesen
egy discoban kötünk
ki...valahogy.Az ünnepelt azonban 3 óra magasságában végképp
megszakította a kapcsolatot a
külvilággal.Hamar kellett egy sofőr (nem árt, ha autója is van) aki
hazavinné.Sikerült beszerezni
szerencsére.Hazavittük.Majd: ajtón berak(lök), ajtó becsuk, lelép
hamar mielőtt valaki bemér minket.A
lényeg most következik (ezt már ő mesélte másnap):
"Hazavittetek éjjel.Le akartam feküdni de hirtelen hányingerem támadt,
nem bírtam vele.A WC a
bejárati ajtótól nem messze a folyóson van.Gyorsan bementem, elvégezni
a dolgom.Villany
fel.Hánytam.Villany le.Kotródik.Alszik.Reggel kelek fel, és nem nagyon
vágom mi történt este, de nem
sokára felvilágosítanak róla.Jön fater.Néz egy darabig, nem szól.Majd hirtelen:
"Bebasztál, mint az állat, mi?
"Erre én:ÁÁÁÁ, neeem.
Fater:Nekem ne mond.
Mire én:Honnan tudod?
Fater:Honnan??Onnan drága fiam, hogy éjjel rámjött a hasmenés, ki
kellett mennem klotyóra.Végzem
a dolgomat majd hallok valami marha nagy zörgést, böfögést a
folyósón.Gondoltam megjött a
gyerek.Megindulsz a slozi felé.Ezután lekapcsoltad a villanyt a
wcben,feltépted az ajtót, beleokádtál az
ölembe, becsuktad az ajtót, majd felkapcsoltad a villanyt, és elhúztál aludni."

Pihenjetek ra!

Mert ha nem, utana fogtok!

Az Erdő

A Medve egy görbelábú, nagy és piszkos állat volt. De nem volt senki
aki jószívűbb lenne mint ő. Sajnos az állatok csak a külsőt vették
észre, erre a Medve nagyon mérges lett és kegyetlenül verte szét őket.
Lábbal. Ezért az állatok nem nagyon szerettek őt. Jószívű volt. És
vicces. És szerette a vicceket. Ezekért a viccekért az állatok
meggyűlöltek őt és verték. Nehéz dolog jószívűnek lenni ezen a
világon.

A Farkas is görbelábú és piszkos állat volt. és meg gonosz volt és
kegyetlen. De az állatok nem gyűlölték őt és nem verték. Mert a Farkas
meg kiskorában meghalt. Mert a Medve korábban született mint a Farkas.
Jó amikor a Jó győz a Rossz felett.

A Nyúl is gonosz és kegyetlen állat volt. És meg nagyon gyáva. Ezért
nem csinált senkinek semmi rosszat. De őt akkor is erősen verték. Mert
a Rosszat meg kell büntetni.

A Varjú is gonosz volt és kegyetlen. Nem verte az állatokat, mert nem
volt keze. őt sem verték, mert nem tudtak elérni. Egyszer ráesett a
fa. Bosszúból
Ezután az állatok egész hónapon át nem vizeltek a fákra. Nyúlra
vizeltek. A nyúl megfázott és meghalt. Mindenki tudta, hogy Varjú a
hibás. De senki se tudta elérni, mert nem tudtak kiszedni a fa alól.
Néha a Rossz büntetlen marad.

A vakond kicsi volt és vak. A Vakond nem volt gonosz. Ő egyszerűen jól
végezte a munkáját. Ő ásta alá azt a fát, amely ráesett a Varjura. Ezt
senki se tudta meg, és ezért nem verték meg. Egyáltalán, őt ritkán
verték. Inkább ijesztgették. De ez nehéz dolog volt, mert vak volt és
nem látta, hogy ijesztgetik. Amikor az állatoknak nem sikerült őt
megijeszteni, az állatok nagyon szomorúak voltak. És ezért verték a
Medvét. Mert nagyon szomorúak voltak. Egyszer a Medve is meg akarta
ijeszteni a Vakondot, de nem sikerült. A Vakond nem félt. Mert a Medve
megölte őt. Véletlenül. A medve egy görbelábú és piszkos állat volt.
És az állatok kegyetlenül megvertek őt. Pedig ő csak viccelni akart.
Rossz, ha a vicceidet senki se érti.

A Róka nagyon ravasz volt. Bárkit képes volt átverni. Néha sikerült,
és akkor nem verték. De néha nem sikerült, és akkor az egész erdővel
verték őt. És akkor mar nem tudott átverni senki. Mert nagyon nehéz
bárkit is átverni, ha épp vernek. Egyszer halálra verték. Mert a
csalás mindig kiderül.

A Vaddisznó nagy volt és erős. Mindenki felt tőle. Ezért csak közösen,
egész erdővel verték őt. Vagy egyszerűen csak dobálták bele a köveket.
A Vaddisznó ezt nagyon nem szerette. És egyszer eldugta az erdő összes
kövét. Ezért ott nagyon-nagyon elverték. Többet nem rejtegette a
köveket.
A Süni kicsi volt és szúrós. Szúrt. Nem volt gonosz, csak tüskésen
született. Ezért őt csak a hasán ütötték. A Süni ezt nem szerette, és
ezért lenyiratkozott és mindig kopasz volt. És akkor ugyanúgy verték
őt, mint a többieket. Nehéz dolog vállalni a másságot.

A Borz ugyanolyan volt mint a Nyúl. Csak nagyon büdös volt. És ezért
csak úgy verték, hogy betekerték egy zacskóba. Egyszer a Borznak
szülinapja volt. A bulira mindenkit meghívott, mert minél több
ajándékot akart magának. Az állatok egy műanyag zacskót ajándékoztak
neki. És meg is verték. A Borz megfulladt. Ugyanabban a zacskóban
temettek el, de olyan büdös volt, hogy a Másik Erdőbe temették el.
Aztán jöttek a Másik Erdő lakói, és mindenkit nagyon megvertek. Mert
nekik nem tetszett a döglött Borz szaga. Szomszédokkal jóban kell
lenni.

A Hörcsög is szerette az ajándékokat. Meg gazdag is volt. Ha néha
osztozna, akkor talán nem is vernék olyan erősen. De nagyon kapzsi
volt. Ezért erősen verték. És akkor kényszerből kellett osztoznia. És
akkor sírt. A gazdagok is sírnak.

Az Oroszlán volt az állatok királya. A királyokat nem illik verni. Ez
egy Törvény. De az állatok mar rég leszartak a törvényt. Az állatok az
Oroszlánt is verték. Csak úgy.

Mert ez egy olyan erdő volt.

/Himmel/

Miért sötét az éjszakai égbolt?

A XIX. század csillagászait zavarba ejtette egy különleges kozmológiai paradoxon. Az azt megfogalmazó német csillagászról Olbers-paradoxonnak nevezett állítás tulajdonképpen egyszerű, mégis alapvető kérdést tesz fel: miért sötét az éjszakai égbolt?
Első pillanatban a válasz egyszerűnek tűnik. Az éjszakai égbolt azért sötét, mert a csillagok óriási távolságra vannak tőlünk, és ezért halványnak látszanak. Tételezzük azonban fel, hogy a tér végtelen. Ebben az esetben minden bizonnyal a csillagok száma is végtelen. Ha a végtelen számú, bár halvány csillag fénye összegeződik, az összességében nem kevés fényt jelent.
A végtelen térben többé-kevésbé egyenletesen eloszló, változatlan csillagok együttes fényessége könnyen kiszámítható. A csillagok látszó fényessége a távolság négyzetével fordított arányban csökken. Ez azt jelenti, hogy ugyanaz a csillag kétszer akkora távolságból négyszer halványabbnak látszik, háromszoros távolságból kilencszer halványabb, és így tovább. Másrészt viszont minél messzebbre nézünk, annál több csillagot látunk. Egyszerű geometriai okoskodással rájöhetünk, hogy mondjuk tőlünk kétszáz fényév távolságra négyszer annyi csillag található, mint száz fényév távolságra, míg a háromszáz fényév távolságban levő csillagok száma kilencszerese az utóbbinak. A csillagok száma tehát a távolság négyzetével egyenesen arányos, miközben fényességük ugyanezzel fordítva arányos. Ennek következtében a két hatás kiegyenlíti egymást, ami azt eredményezi, hogy az adott távolságban lévő összes csillag együttes fényessége független attól, hogy mekkora ez a távolság. A kétszáz fényév távolságban lévő csillagok együttesen ugyanannyi fényt sugároznak a Földre, mint az összes száz fényév távolságban lévő csillag együttesen.
Problémát csak az okoz, amikor az összes lehetséges távolságban lévő csillag fényét akarjuk összegezni. Ha a Világegyetemnek nincs határa, akkor úgy tűnik, hogy a Földre is végtelen erősségű fénysugárzásnak kellene érkeznie. Az éjszakai égbolt tehát nemhogy nem lenne sötét, hanem épp ellenkezőleg, vakítóan fényesen kellene ragyognia!
A helyzet valamicskét javul, ha figyelembe vesszük a csillagok véges méretét. Minél távolabb van egy csillag a Földtől, annál kisebbnek látszik az átmérője. Ha tőlünk pontosan ugyanabban az irányban két csillag fekszik, akkor a közelebbi eltakarja a távolabbit. A végtelen Világegyetemben ez végtelenül sokszor előfordul, ezért némileg megváltoztatja az előző számításunk végkövetkeztetését. A Földet elérő sugárzásnak így már nem kell végtelenül nagynak lennie, csupán nagyon erős, de véges nagyságúnak, körülbelül olyan erősnek, mintha az egész égbolt a napkorong fényességével ragyogna, és a Föld csak másfél millió kilométer távol lenne a Nap felszínétől. A helyzet roppant kellemetlen lenne, az erős hőhatás következtében a Föld rövid idő alatt maradéktalanul elpárologna.



2.2. ábra: Olbers paradoxona. Képzeljünk el egy időben változatlan Világegyetemet, amelyet mindenütt azonos átlagsűrűséggel vé-letlenszerűen szétszórt csillagok népesítenek be. A rajzon feltüntettük azokat a csillagokat, amelyek egy, a Földet körülvevő, vékony gömbhéj belsejében találhatók. (A héjon kívül fekvő csillagokat nem ábrázoltuk.) A héjban lévő csillagok fénye hozzáadódik a Földet elérő összes csillagfényhez. Egy adott csillag fényessége a héj sugarának négyzetével fordítva arányos. A héjban lévő összes csillag száma ugyanakkor egyenesen arányos a héj sugarának négyzetével. Ezért a két hatás kiegyenlíti egymást, azaz a héj összfényessége független a sugarától. A végtelen Világegyetemben végtelen sok héj képezhető, így ezek együttes hatása nyilvánvalóan végtelenül erős sugárzást eredményezne a Föld felszínén.
Az a következtetés, mely szerint a végtelen Világegyetemnek kozmikus kemencéhez kellene hasonlatosnak lennie, tulajdonképpen a korábban tárgyalt termodinamikai probléma más megfogalmazása. A csillagok szakadatlanul hőt és fényt ontanak a világűrbe. Ez a sugárzás lassanként felhalmozódik az űrben. Ha a csillagok végtelen ideje világítanának, akkor első pillanatban úgy tűnik, hogy a felhalmozódott sugárzás erősségének végtelennek kell lennie. A sugárzás egy része azonban a világűrben utazva véletlenül beleütközhet egy másik csillagba, amely elnyeli azt. (Ez egyenértékű azzal a korábbi feltételezésünkkel, hogy a közelebbi csillagok eltakarják a távoliak fényét.) Ennek következtében a sugárzás erőssége csak egy egyensúlyi állapotig nő, amely egyensúlyban a csillagok pontosan ugyanannyi sugárzást bocsátanak ki, mint amennyit elnyelnek. Ez a termodinamikai egyensúlyi állapot akkor következik be, amikor a világűrt kitöltő sugárzás hőmérséklete körülbelül akkora lesz, mint a csillagok felszíni hőmérséklete, azaz néhány ezer fok. Eszerint tehát a Világegyetemet néhány ezer fok hőmérsékletű sugárzásnak kellene kitöltenie. Ebben az esetben az éjszakai égbolt sem lenne sötét, hanem ennek a hőmérsékletnek megfelelő fényességgel ragyogna.
Heinrich Olbers megoldást is javasolt a paradoxonára. Tisztában volt azzal, hogy a Világegyetemben sok por van jelen, ezért arra gondolt, hogy ez az anyag elnyeli a csillagok sugárzásának legnagyobb részét, elsötétítve ezáltal az égboltot. Sajnos elképzelése látványos ugyan, mégis alapvetően hibás, az Olbers által elképzelt helyzetben ugyanis végső soron a pornak is fel kellene forrósodnia, és így az is ugyanolyan fényesen ragyogna, mint az általa elnyelt sugárzás.
A paradoxon másik lehetséges feloldása annak feltételezése, hogy a Világegyetem nem végtelen kiterjedésű. Tételezzük fel, hogy a Világegyetemet rengeteg sok, de véges számú csillag alkotja, vagyis az egész Világegyetem nem más, mint a csillagok hatalmas gyülekezete, amelyet a sötét és végtelen üresség vesz körül. Ebben az esetben a sugárzás legnagyobb része kiáramlana a csillagmentes űrbe és elveszne. Ennek az egyszerű megoldásnak azonban van egy súlyos hibája, amelyet valójában már Isaac Newton jól ismert a XVII. században. A probléma a gravitáció természetével kapcsolatos. Minden egyes csillag gravitációs vonzást fejt ki az összes többire, ezért a társaság minden csillaga arra törekszik, hogy egymás felé közeledjen és a tömegközéppontban találkozzanak. Ha a Világegyetemnek lenne egy meghatározott középpontja és széle, akkor úgy tűnik, hogy önmagába kellene omlania. A magára hagyott, véges és sztatikus Világegyetem instabil és gravitációs összeomlás áldozatává válik.
A gravitáció problémája történetünk egy későbbi pontján ismét fel fog bukkanni. Itt csak azt a zseniális módszert említjük meg, amellyel Newton megpróbálta kiküszöbölni a problémát. Newton úgy érvelt, hogy a Világegyetem csak akkor képes a saját tömegközéppontjába összeomlani, ha létezik tömegközéppontja. Ha azonban a Világegyetem végtelen kiterjedésű és (átlagosan legalábbis) egyenletesen népesítik be a csillagok, akkor nincs középpontja és nincs széle. Egy kiszemelt csillagot a szomszédai minden irányba ugyanakkora erővel húznak, mintha egy kozmikus kötélhúzó versenyben a kötelek minden irányt behálóznának. Átlagosan az ellentétes irányú vonzóerők kiegyenlítik egymást, így a csillag nem mozdul el a helyéről.
Ha tehát elfogadjuk Newton megoldását a magába roskadó Világegyetem paradoxonára, akkor ismét visszajutottunk a végtelen Világegyetemhez és ebből következően az Olbers-paradoxonhoz. Úgy tűnik tehát, hogy a két paradoxon közül az egyikkel elkerülhetetlenül szembe kell néznünk. Utólag persze már könnyű okosnak lenni, így találhatunk egy kiskaput a dilemma megoldása felé vezető úton. Fel kell ugyan tételeznünk, hogy a Világegyetem NEM végtelen, de nem térben, hiszen ez ellentmondásra vezetett, hanem időben. A tüzesen izzó égbolt látomása azért bukkant fel, mert a csillagászok feltételezték, hogy a Világegyetem időben változatlan, a csillagok is örökkön örökké változatlanok és az idők végtelen kezdete óta nem csökkenő in-tenzitással sugároznak. Ma már azonban tudjuk, hogy mindkét feltevés hibás. Először is – mint hamarosan röviden elmagyarázom – a Világegyetem nem sztatikus, hanem tágul. Másodszor, a csillagok nem tudnak örökké sugározni, mert előbb-utóbb kifogy az üzemanyaguk. Abból a tényből, hogy most csillagok ragyognak a fejünk fölött, az következik, hogy a Világegyetemnek véges idővel ezelőtt kellett keletkeznie.
Ha a Világegyetemnek véges kora van, akkor Olbers paradoxona egy csapásra megoldódik. Ha erről meg akarunk győződni, vegyük szemügyre egy nagyon távoli csillag esetét. Minthogy a fény véges sebességgel terjed (másodpercenként 300 000 kilométert tesz meg), ezért a csillagot nem olyannak látjuk, amilyen ebben a pillanatban, hanem olyannak, amilyen akkor volt, amikor most megérkező fénye elindult felénk. A Betelgeuse nevű fényes csillag például hatszázötven fényév távolságban van tőlünk, ezért most az égboltra pillantva hatszázötven évvel ezelőtti állapotát figyelhetjük meg. Ha a Világegyetem mondjuk tízmilliárd évvel ezelőtt keletkezett, akkor a Földtől tízmilliárd fényévnél nagyobb távolságban egyetlen csillagot sem láthatunk. Lehetséges, hogy a Világegyetem térbeli kiterjedése végtelen, ha azonban a kora véges, akkor semmiképpen nem láthatunk egy véges távolságnál messzebbre. Így tehát a véges korú, bár végtelen sok csillagot tartalmazó rendszer csillagainak együttes fényessége véges, sőt valószínűleg elhanyagolhatóan csekély lesz.
Ugyanerre a végkövetkeztetésre juthatunk termodinamikai megfontolások alapján is. Roppant hosszú időbe telik, mire a csillagok megtöltik az egész teret sugárzással, és a sugárzás hőmérséklete eléri a csillagokét, mert rengeteg üres tér van a Világegyetemben. Egyszerűen mindeddig nem állt rendelkezésre elegendő idő ahhoz, hogy a Világegyetem mostanra elérje a termodinamikai egyensúly állapotát.
Minden bizonyíték arra utal tehát, hogy a Világegyetem élettartama véges. A múlt egy meghatározott pillanatában megszületett, jelenleg vibrálóan aktív, de valamikor a jövőben elkerülhetetlenül bekövetkezik a hőhalál. Mindebből természetesen azonnal egy sor kérdés adódik. Mikor jön el a vég? Milyen lesz? Lassú lesz vagy hirtelen tör ránk? Elképzelhető-e, hogy a hőhalál elmélet – ahogy ma a tudósok vélekednek róla esetleg téves?


PAUL DAVIES
AZ UTOLSÓ HÁROM PERC - FELTEVÉSEK A VILÁGEGYETEM VÉGSŐ SORSÁRÓL

Micsoda csoda!

Na kerem, ma (is) foztem!
Ez volt a masodik alkalom, ami sokkal jelentosebb, mint az elso volt! Ha igy folytatom, nem is tudom meg, mi lesz a kovetkezo.
Multkori alkotasom egy "egyszeru" makaroni volt. Mondjak ezzel a jelzovel, addig, mig nem osztom meg veluk, hogy nem bolti alap, hanem sajat gyartmany! Ami ugye eg es fold. Talan eleg annyival jelemeznem a kulonbseget, hogy diszno ES csirke husi IS volt benne.
Mostanabn neztuk a kedves franciahonban jatszodo animacios filmet, a Ratatuli-t (Le Cso volt a magyar cime, vagy mi? Sose tudtam, hogy mashol is ismerik a lecsot, es hogy hogy mondjak. Hat most legalabb franciaeknal tudok valami ehetot is kerni. Nem olyat, mint a tavalyi gasztro-heten kiprobalt rettenet.)
Tegnap este pedig Edy nezte a "No resertvation"-t. Zeta-Johns meggyozoen fozesszerelmes volt.
Es ma rajottem, hogy beszelni rola -meg hozzaertoknek sem- nem olyan erzekletes, mint csinalni, illetve a vegen: megenni.
Szoval a mai:
Hazafele a korhazbol (Mindkettonknek day-offja volt, elkisertem Edyt a gombai(?) miatt, de UjTelapoval nem talalkoztam) betertunk halat venni. Szep kezdes, de ez van: Nem emlkeszem, a nevere, csak hogy "B"-vel kezdodott.
Itthon aztan besoztam egy fuszeres so keverekkel. Aztan egy masfel ora mulva elkezdtem.
Ket adag lett, 4-4 szelet. Az elso vajon sult mustarral bekent fuszeres adag lett, a masodik olivaolaj alapon keszult fokhagymas cucc, same fuszerekkel.
Koretnek fuszeres vizben felig fott krumpli, nagyreszt hamozas nelkul olivaolajon megpiritva.
Masik koret brokkoli, karfiol es repa a mar jol ismert olivaoljan piritva-parolva (Fedo alatt), a vegen nemi parmezsan sajttal.
Mindehhez egy kis joghurt tejfolhoz keverve, bele pedig egy keves piritott ujhagyma, leheletnyi citromlevel.
Talan az egesz egy hangyanyit "fustos" izu lett, de nem zavaro. A vicces kis reklam bejott (Mi a legszeb szo, amit egy ferfi mondhat a no foztjere? "Kerek meg!"), Edy szedett belole masodszor is.
Amugy nem volt tul eredeti: A krumpli Mamitol van koppintva. A hal, legalabbis a mustaros ihlete a mostani ebedbeszerzo helyunkrol van, igaz ott rozsaszin, omlos (Nekem kicsitt fottre emlkezteto allagu) salmon, mezes-mustaros ontettel (paccal?).
A zoldseges koret is onnet szarmazik, csak ott a repa-karfiol tema mintha nekem jobban izlene, keesbe zoldsegizu.
Hat, ez van sracok. Legkozlebb nem tudom mikor irok, remelem van a Ritcz konyhajan internet.